Mindemellett a lepergett, felhólyagosodott festékréteget is a dublírozás segítségével lehet visszarögzíteni a vászon felületére. A dublírozás során az elöregedett festőalap hátulsó részére egy új vászon kerül felragasztásra, így a meggyengült festőalap meg lesz erősítve. A két réteg közé pedig, általában egy papír is behelyezésre kerül.
A dublírozás az egyik legöregebb restaurálási eljárások egyike, hiszen már a 17 században is rendszeresen alkalmazták az elöregedett festmények felújításához. A dublírozást több csoportra lehet felosztani a szerint, hogy milyen típusú ragasztóval végzik el az eljárást. Kezdetben, az 1600-1700-a esztendők során még a csirizes-rozslisztes, vagyis a kleiszteres dublírozást végezték, majd az 1800-as években már a viasz-gyanta keverékéből készült ragasztóanyagot alkalmazták.
A műgyanta, vagyis a BEVA 371 elterjedése az 1930-as évek során következett be. Azt, hogy egy festmény dublírozásához melyik ragasztófajtát alkalmazzák a restaurátorok, attól függ, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik az adott kép.
A 20. században már egyre többször alkalmazzák az üvegszövetet, a lenvászon anyag helyettesítésére, a dublírozás során. Az üvegszövetnek ugyanis, számos előnye van a hagyományos lenvászonnal szemben. Ilyen előny például az, hogy az üvegszövet átlátszóvá válik, amint viaszgyantával lesz átitatva, illetve a méretét sem változtatja meg.