A képzőművészeti, az iparművészeti, illetve az építészeti emlékek helyreállítását, illetve azok történelmi értékének érvényesítését a restaurátorok végzik el. A restaurátorok emellett igyekeznek enyhíteni az öregedési folyamatok látható jeleit, és a használatból eredő megrongálódásokat, és sérüléseket is láthatatlanná, vagy legalábbis kevésbé láthatóvá teszik a speciális módszereik és eszközeik segítségével.
A restaurálásnak azonban van néhány alapkövetelménye is, amelyet a restaurálást végző szakembereknek mindenképpen szem előtt kell tartaniuk a munkájuk kivitelezése során. Fontos ugyanis, hogy a restaurálás ne legyen hatással a művek kortörténetére, illetve esztétikailag se legyen túlságosan zavaró a helyreállítás során alkalmazott technika.
A restaurálás iránti igény megjelenésének története a 17. századba nyúlik vissza. A romló állapotú festményeket ekkor már szerették volna helyreállítani. Ebben az időben az elsődleges cél az volt, hogy a képek művészeti értékét meg tudják őrizni, még akkor is, ha a restaurálás során a műtárgy anyaga károsodik.
A 17. század során alakultak ki a restaurálás alapvető eljárásai is, amelyek nem mások, mint a dublírozás, a képátültetés, illetve a parkettázás. A 19. században eme eljárások már általánossá váltak, ám ekkor már tiszteletben tartották a műtárgyak anyagát is, vagyis tudatossá vált az, hogy a múlt emlékeit meg kell őrizni.
A restaurálás során elvégzett írásban történő dokumentálás fontosságát először Max von Pettenhoffen hangsúlyozta ki, valamint azt is fontosnak tartotta, hogy a műkincsek történelmi hitelességét is meg kell őrizni a restaurálás során. A 20. században vált alapvető szemponttá a restaurálás során az, hogy ne csak helyreállítva legyenek a történelmi emlékek, hanem már az anyag állapotának megőrzésére, tartósítására is kiemelt figyelmet kell fordítani.